A tűzeset március 19-én történt egy olyan cellában, ahol Bihar megyei rabokat tartottak fogva nyitott és félig nyitott rendszerben, azaz már csak alig néhány hónap választotta el őket a szabadulástól. A fogvatartottak az ágyakkal elbarikádozták a harmadik emeleti cella ajtaját, összegyűjtötték a matracokat, majd lángra lobbantották azokat, ők maguk pedig a nem túl tágas mellékhelyiségbe menekültek. A matracok égéséből keletkezett füst azonban csakhamar bejutott a fürdőbe is, melynek aprócska ablaka nem engedett be elegendő friss levegőt, így hárman rövid időn belül megfulladtak, további két személy pedig már eszméletét vesztette, mire a tűzoltóknak sikerült rájuk törni az elbarikádozott ajtót.
Az ügy 2020. május 20-án került a törvényszék elé. Az ügyészség három embert vádolt meg minősített emberöléssel: L. Péter Károlyt, akit a lázadás kirobbantójának véltek, valamint H. Flaviust és M. Octaviant, előbbi két segítőjét. L. Pétert még 2018-ban csukták le négy évre azt követően, hogy Nagyváradon lányokat futtatott, H. Flaviusnak minősített rablás miatt 2 évet és 3 hónapot kellett volna ülnie, M. Octaviant pedig azt követően ítélték 3 év 11 hónap letöltendőre, hogy megtámadott egy bolti eladót, majd kitépte nyakából az aranyláncát.
Az ügyészség megállapítása szerint a lázadáshoz az vezetett, hogy a járványügyi óvintézkedések miatt a fogvatartottak nem kaphattak a külvilágból csomagot, illetve a hitvesi látogatásokat is leállították. L.-nél és M.-nél ekkor betelt a pohár. Korábban már kérelmezték feltételes szabadlábra engedésüket, kérésüket azonban elutasították, az pedig, hogy egy ideig biztosan nem láthatják feleségeiket, végleg betette az ajtót.
A cella íratlan szabályai
A Bihoreanul által ismertetett dokumentum szerint a cellában kőkemény szabályok uralkodtak. A többszörös visszaesőnek számító L. a börtönvezetés informátorának nyilvánította magát, ő volt a cella főnöke, önkényes hatalmát pedig M. segítségével gyakorolta. Utóbbi fejben gyengébb, izomban erősebb jellem volt, aki lecsukásáig egy biztonsági cégnél dolgozott testőrként. A szabályokat ők hozták, elsőszámú csatlósuk pedig H. Flavius volt, aki az írni és olvasni nem tudó rabok helyett megírta leveleiket, az anyagilag jobban álló fogvatartottaknak pedig még ételt is készített, melyet azok egy-egy kávéval vagy némi élelemmel honoráltak.
Azon az estén, amikor hárman elhatározták, hogy lázadást fognak szítani, a többiek kénytelenek voltak engedelmeskedni, ugyanis az önjelölt vezér kitörte az egyik szék lábát és azzal kényszerítette őket. A Bihoreanul úgy tudja, hogy a matracok meggyújtása után a cella minden lakója bemenekült a mellékhelyiségbe, majd kongatni kezdték a rácsokat és csöveket „lázadást” kiabálva, mellyel arra buzdították a többi börtönlakót, hogy csatlakozzanak a „mozgalomhoz”. A zajt meghallotta a részleg felügyelője és benézett az ajtó résén át, melynek okán az addig inkább csak parázsló tűz erőre kapott, hatalmas lángokkal emésztve minden éghetőt.
Az ügyészségnek nem sikerült pontosan megállapítania, hogy az aprócska fürdőben mégis mi történt, az viszont biztos, hogy a tíz rab pánikba esett, egymást lenyomva próbáltak az életmentő levegőt jelentő ablakhoz jutni. A lázadás jelszavait kétségbeesett kiáltások váltották fel, s mire a segítség megérkezett, egy 50 éves férfi, valamint egy 25 és egy 26 éves fiatalember már megfulladt a belélegzett szén-monoxid miatt.
A nyomozás során L., M. és H. egymást okolta az incidens miatt, ám a poligráfos vizsgálat kimutatta, hogy a releváns kérdésekben nem feltétlenül mondanak igazat. Mi több, L. Péter Károly és addig hű cimborája, M. Octavian között megromlott a baráti viszony is, hiszen egyikük sem akarta magára vállalni a lázadás kirobbantójának szerepét.
Utóvégre azonban csak sikerült „közös nevezőre” jutniuk: M. magára vállalta, hogy segített a matracok mozgatásában, H. pedig, hogy ő gyújtotta fel azokat. A zárka főnökének számító L. előtt ezzel egy kiskapu nyílt meg, így végig tagadhatta, hogy bármi köze is lett volna a három ember halálával végződő rendbontáshoz. Állítja ezt annak ellenére, hogy rabtársai, mi több, az eredeti vallomás megmásítása előtt a holdudvarába tartozó M. és H. is egyértelműen őt nevezték meg, mint a lázadás elindítója.
Nem volt sikeres a stratégia
Az L. kérésére felvett második vallomások nem hozták el a kívánt eredményt, ugyanis az újabb, leginkább L.-nek kedvező történet nem győzte meg a bírót, aki az ítélethirdetés előtt alaposan mérlegelte a rabok előéletét és pszichológiai profilját, mi több, a környezetet is, melyből származnak. L. esetében például kiderült, hogy egy bűnözésre hajlamos környezetből származik, M. pedig egy olyan családban nőtt fel, ahol nem volt ritka, hogy az alkoholista mostohaapa kezet emelt a többiekre. E tekintetben nem csoda, hogy instabil és erősen impulzív jellemmel rendelkezett, személyiségzavarral is diagnosztizálták. H. társaival ellentétben egy csendes közösségből érkezett, ahol nem volt jellemző a bűnelkövetés.
A bíró nem tartotta kellőképp meggyőzőnek M. és H. új vallomását, mely által az önjelölt cellavezért szerették volna kihúzni a slamasztikából, így mindhárom férfi szinte azonos büntetést kapott. Most már csak a Nagyváradi Ítélőtáblán áll, hogy egyetért-e a Szatmáron hozott ítélettel vagy valamilyen indokkal felülírja azt.
